"Az emlékezés, a csöndes főhajtás, a kegyelet napja a mai...és egy kicsit a lelkiismereté is... Hiszen a temetés után egyre ritkábban járunk halottainkhoz. De ez nem a felejtés jele. Sírok ezrei szépülnek meg mára, s virágöltözetben várják a családtagokat, ismerősöket, jóbarátokat. Akik törleszteni jönnek. Törleszteni azt, amit talán sohasem lehet. A kegyelet órái ezek. Az árvácskás hantok vagy a rideg kriptafedlapok előtt elmormolt imáké és a múltidézésé. Emlékfoszlányok törnek felszínre és közös élmények sora tolul elénk. Ám fakó már az arc, ködbe veszik a tekintet, halványul az alak. De az utolsó szó, az egykori göndör kacagás vagy a kínteli jaj örökre megmarad. Állunk tehetetlenül, összekulcsolt kézzel. Szemünk az eső áztatta, kopott fejfára, majd a díszes kőbevésett betűkre mered, s nem szabadulhatunk Kosztolányi igazától: "Keresheted őt, nem leled, hiába.. Se itt, se Fokföldön, se Ázsiában.. A múltban sem, és a gazdag jövőben.. Akárki megszülethet, már csak ő nem.. Többé soha nem gyúl kihalvány, furcsa mosolya.. Szegény a forgandó tündérszerencse, hogy a csodát újólag megteremtse.." A parányi mécsek égnek... Apró lángjuk ma mindennél fényesebb..."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.